Hírek
Sportos tanárok az Edutuson – Megyesi Péter
Megyesi Péter tanár úr írását fogadjátok sok-sok szeretettel.
Sportos tanárok – talán most pont nem érvényes. Furcsa így kezdenem, amikor arról beszélek, hogy sport és az élet a sport az életemben. Utolért az „átok” – meg tudom magyarázni, miért nem mentem pl. ma reggel is lefutni az egyébként megszokott néhány km-t. S ez bizony egyre gyakoribb. Így hát Borival és Krisztával készült beszélgetéseket elolvasva be kell látnom – Bori mellet labdába sem rúghatok, s Kriszta is több száz km-el előttem jár.
Komoly kihívás most számomra – hogy találok vissza a korábban megszokott életritmusba?
Azt tudom, vissza kell találnom, mert megváltoztam. Elfáradok, ingerült leszek, kapkodok – szerencsére még nem levegő után – a megszokott precizitás sem a régi már – ezek korábban szóba sem jöhettek mindennapjaimban. Kereshetném, sorolhatnám az okokat – pl. ma azért nem, mert Panni megkért arra, hogy írjak pár sort a sportról, s nem hitegethetem Őt tovább – de bármi, s így az utóbbi is csak kifogás lenne.
Tudom, sikerülni fog – átéltem már hasonlót, ismerem a receptet – ha sportról beszélünk, minden a fejben dől el, s még inkább igaz ez, ha a futásról van szó.
Egy rövid történet, annak okán, hogy nekem mit jelent a sport
17-18 évvel ezelőtt abbahagytam az aktív sportolást – „kiöregedtem”. Jó volt pár lusta hónap, egy kis lazulás, kötetlenebb életritmus. Elengedtem magam, s persze ezt precízen jelezte a házi mérleg. Hiúságom győzött – szerencsére – nem fordulhat elő velem, hogy beálljak a sorba, látva kortársaimat. Tudtam a rendszeres sport fog segíteni. Ismét focizni már értelmetlen, a teniszben nem igazán voltam jó, s a játékalkalmakat nehéz megszervezni, így maradt ötletként, s egyben lehetőségként a futás.
Még emlékszem most is az első km-erekre – a 100-as út mellett, km-kőtől, km – kőig – egy kettő, s az elején ez is nagy kínok árán. Az időt meg sem említem, úgy tűnt – hosszú órákig tart, míg 3-4 km-t lekocogok. De nem adtam fel, s pár hét után elmondhattam, hogy km-enként 5 percen belül vagyok – kérem figyelembe venni, amatőr kategóriáról van szó.
Kezdtem belejönni, s egyik kocogós délutánon, mikor már kicsit felbátorodtam s, „hegynek fel” is volt a tervben, találkoztam a főiskoláról néhány hallgatóval. Délelőtt az órán, még deriváltunk – jó érzés volt „összefutni” velük. S lett ebből rendszeres közös mozgás, edzés, nagy segítségemre voltak kitartásban, taktikában, humorban. Pár hónap és akaratlanul is csapattá váltunk. Nem zavarta őket a korkülönbség, az hogy a tanáruk vagyok, s persze engem sem zavart mindez. Tudtuk, más a főiskola, más az ottani együttműködés, ismertük, elfogadtuk kölcsönösen a játékszabályokat.
Pár hónap múlva pedig, elmondhattuk – megalakult a főiskola Bécs-Budapest Szupermaraton csapata.
Rég volt, vagy talán nem is oly rég – 2003-ban, s azt követően folyamatosan – addig, míg a versenyt fel nem számolták – nyolcszor indultunk a versenyen, képviselve főiskolánkat. Egyre jobb eredményeket, helyezéseket értünk el persze, de soha nem az idő volt a legfontosabb.
A cél számított, hogy teljesíteni tudjuk a komoly kihívást, s ezért minden erőnket fel kell használni, hogy segíteni tudjuk egymást, s ha kell, segíteni tudjunk egymáson.
Jól esett, hogy leírhattam ezt a néhány sort – s biztos vagyok abban, holnap meg lesz a tókör!
Még sok-sok tókört kívánunk Neked, Péter!
