Hírek

A fenntartható életmódot befolyásolja-e egy járvány?

Írta: Dr. Dőry István

Olvasási idő: kb. 5 perc

Arról, 
hogy aki fenntarthatóan akar élni – mi mást akarhatnánk? ki ne akarna? – annak nem okozott nagy meglepetést, sem fizikai megrázkódtatást a Földanya első leckéje a turizmusról, a repülésről, az urbanizációról és a globalizációról. Így minket sem ért sokkolóan ez a lecke, hiszen erre (is) készültünk, ezt is lehetett tudni. Persze van, aki nem tanul és évismétlésre bukik. De kinek jó ez? És a Természetnek még van néhány leckéje az energiákról, az infrastruktúrákról, az élelemről, az (ön)ellátásról, a klímáról, a városokról és az elidegenedésről. Amikor a Természet ezeket a leckéket kikérdezi, szintén észre fogjuk venni. Sőt akkor lehet semmi mást nem fogunk tudni észrevenni.

hogy aki fenntarthatóan akar élni – mi mást akarhatnánk? ki ne akarna? – annak nem okozott nagy

Ez egy nagyon nagy tanulság egyetlen félmondatban: „Fenntartható élet”, nincs is nagyon más lehetőségünk, nincs más választásunk. Mondhatnánk, hogy lehet élni rövidebb-hosszabb ideig fenntarthatatlanul. Téves. Rövidebb ideig lehet, hosszabb ideig nem lehet fenntarthatatlanul élni. A dolog természetéből adódik, hogy hosszabb ideig csak fenntarthatóan élhetünk. Mai világunk egy kudarcos kísérlet arra, hogy a rövidebb/hosszabb határán, a fenntarthatatlan és fenntartható határán próbálunk egyensúlyozni. Teljesen feleslegesen. Ha ugyanis a rövidebb fenntarthatatlanság után a tényleges fenntarthatóságba át kell váltanunk, az nagyon nagy megrázkódtatás lesz. Nagyon nagy pofon lesz. Nem egy fél-európányi járvány, hanem minden együtt. Ezért rövidebb távon és minden távon csak kizárólag a fenntarthatóságban kell gondolkodnunk, erre készülni, ezt gyakorolni, ezt élni.

 meglepetést, sem fizikai megrázkódtatást a Földanya első leckéje a turizmusról, a repülésről, az

Én ezt tanítom. Mi a fenntarthatóságra készülünk. Engem nem lepett meg, hogy van járvány is. És fennhéjázás nélkül mondhatom, hogy nem okozott változást az életünkben a karanténosdi, meg a felvásárlási láz. Egy vidéki, kis, hőszigetelt házban lakunk; kerttel, faültetéssel, távmunkával foglalkozunk; van kamránk, van napelemes járművünk, van kerékpárunk; tisztítjuk a szennyvizet, hasznosítjuk a hulladékokat, gondozzuk az állatokat; együtt élünk a szomszédainkkal, a faluval, az utcával. Nem az atomháborúra készülünk. Nem vagyunk járványspecialisták. De amióta vannak a járványszabályok – szinte ugyanazt csináljuk: futtatjuk a tavaszi vetés és kamraürítés programot.

És igen. Megkaptuk az első leckét a karantén táviskolában: „A turizmus és a repülés”. Nem fenntartható, hogy órák alatt mászkálunk egyik kontinensről a másikra. Visszük a betegségeinket, visszük az invazív kártevőinket, visszük az invazív kultúránkat. Elkapjuk, amit ott el lehet kapni, és turnusváltással hazahozzuk. Erről szólt az idei síszezon. Feelinget akarunk a pénzünkért. Kocsmát, sört, sörbeköpősdit és hátbaveregetést. Részeg táncpróbálgatást és jódlit. Ez az, ami nem megy.

Persze lehet a másik kontinensre odaköltözni, együtt élni, ott is segíteni, tisztítani, tanítani, felemelni. De ezt már nem turizmusnak hívják, hanem globális segítésnek. Van jövője.

urbanizációról és a globalizációról. Így minket sem ért sokkolóan ez a lecke, hiszen erre (is)

Urbanizáció: városiasodás. Hogy egyre több ember lakik sűrű helyen a fosszilis ellátás jegyében. Ha a távolság tizede, a sűrűség százszoros, a keresztkölcsönhatás tízezerszeres. Erről szól a környezetszennyezés, a pénzszerzés és a járvány is. A pénzszerzést választottuk, a környezetszennyezéstől szenvedünk, a járvány meg jött.

Globalizáció: Milyen szép gondolat, hogy Egy bolygónk van! De a globalizációt lehet úgy is értelmezni, hogy oda visszük a gyártást, ahol még lehet dolgoztatni, ingyen van a környezet, olcsó a politikus. Az árut pedig higiénikusan hozzuk vissza, mert nekünk csak ez kell. De aztán az áruval együtt jön a menedzser is, és az ő betegsége. S ha nem csak árukat akarunk globalizálni, hanem szolgáltatásokat is – akkor jön a sok román, magyar, szerb, szlovén, lengyel, bolgár vendégmunkás, és nélkülük leáll a takarítás, az ápolás, a főzés, a vízszerelés, a mosogatás, szőlőművelés és az informatika. Amikor pedig zárják a határokat, akkor mindenki haza akar menni a lezárt határokon és folyosókon át… az ajándékba kapott vírussal.

készültünk, ezt is lehetett tudni. Persze van, aki nem tanul és évismétlésre bukik. De kinek jó ez?

Nehogy már kiderüljön, hogy ó, ezt nem tudtuk, még csak nem is sejtettük. Tudtuk, hogy a turizmusnak vannak hátulütői; tudtuk, hogy a város kényelmes, de nem fenntartható; tudtuk, hogy a globalizáció a pénzről, korrupcióról, a migráció távolabbtartásáról szól. És ezek szerint a járványról is. Egy ilyen kis figyelmeztető járványról.

Aki nem tanul, évismétlésre bukik. Lesznek újabb járványok, egyre gyakrabban, egyre vadabbak, ha nem tanulunk. Lesznek más válságok is, újra és újra, amíg nem tanulunk, vagy ki nem csapnak a suliból. Lesznek nem csak figyelmeztető beírások, hanem zsebpénz letiltással, élelem megvonással és sarokba állítással járó büntetések is.

Nem véletlenül használom ezeket a poroszos büntetési tételeket. Földanya nem ilyen. Mi vagyunk ilyenek. Kinek jó ez? Nem jó ez senkinek. Tanuljunk!

És a Természetnek még van néhány leckéje az energiákról, az infrastruktúrákról, az élelemről, az

A Természet beíratott minket a digitális táviskolába. Tessék tanulmányozni az oktatást az energiákról, az infrastruktúrákról. Az lejött, hogy mindez nem fenntartható? A fosszilis energiát milliószor gyorsabban fogyasztjuk, mint ahogy termelődik. Már hogy is lenne fenntartható? Jön a csőből, a csapból, a konnektorból. De ez csak azt jelenti, hogy rossz infrastruktúrákat építettünk, rossz irányba, vagyonokért. De még fontosabb a mennyiség: ezeket az infrastruktúrákat nem fogjuk tudni megtölteni megújulóval, mert annyi nincs is. Földanya tudja, mennyi van. Jelentkezzünk, kérdezzünk!

A Covid járvány picit sem érintette az élelemellátó rendszerünket. A fosszilis etetőgép ad enni. Viszont a táviskolában nem csak járványórák vannak, hanem környezetismeret órák is. Nem fenntartható, amit a talajainkkal, a nitrogén-ciklussal, a faji diverzitással művelünk. Ha majd ebből lesz feleltetés, akkor majd állunk csodálkozó szemekkel: hogy nem így kellett volna ezt is csinálni az élelmiszeriparral?

(ön)ellátásról, a klímáról, a városokról és az elidegenedésről. Amikor a Természet ezeket a leckéket

Igen, ellátók és önellátók akarunk lenni. Segíteni akkor tudunk, ha magunk nem szorulunk segítségre. Ha ismerjük a földet, a kertet, az állatokat, a magfogást, az időjárást, a befőzést – és ezt mind együtt.

A klíma nem azt jelenti, hogy ha melegünk van, bekapcsoljuk a klímát. Azt jelenti, hogy a Föld klímagombját valaki föltekerte, az a gonosz!, de rávernénk a kezére! Ja, hogy mi magunk vagyunk? Az életmódunkkal, a gázainkkal, az erdő és talajpusztítással, a telhetetlenségünkkel csavargatjuk a földi rendszer hőfokszabályzóját. Rá van írva, hogy csak a Gondnok nyúlhat hozzá. Hozzányúltunk, gondnokoknak képzeltük magunkat. Aztán kiderült, hogy nem gondnokok, hanem bukásra álló nebulók vagyunk.

A városokban nagy a közelség. Azt hihetnénk, hogy ott biztos nincs elidegenedés, mindenki együtt, együtt mindent – még ha ez egy kicsit járványveszélyes is, ugye. És ma azt látjuk, hogy sehol nincs nagyobb elidegenedés, mint a nagyvárosokban. Nincs köszönés, nincs érdeklődés, figyelmesség, összefogás. Van buli, biznisz, őrjöngés – másnap meg „Hát te ki vagy?”

Inkább falun lehet látni, hogy ha véletlenül kialakul egy két fős „sor”, a maszk mögül is tudjuk ki vagy, integetünk, érdeklődünk, „szólj, ha segíteni kell”, vagy legalább „milyen időnk van ma már?”

kikérdezi, szintén észre fogjuk venni. Sőt akkor lehet semmi mást nem fogunk tudni észrevenni.

És ha a Természet majd ezeket mind kikérdezi az energiáról, az urbanizációról, a klímáról (ki tekerte el a gombot?), az élelemről, a közlekedésről, mind – akkor az súlyos vizsga lesz. Most kaptunk néhány hét gondolkodási időt. Felkészülést az Érettségire.