Hírek

Összetartozás és visszaemlékezés

Írta: Dr. Kandikó József

Olvasási idő: kb. 8 perc

Én Budapesten születtem, ameddig visszakutatható, apai ágon Zala és Veszprém megyébe, anyai ágon Somogyba nyúlnak a gyökereim. Az ősök is ideszülettek, tehát semmi bármikor idemenekült gyökerekről nem beszélhetünk. Kivándorlási tervekről, az első világháború előtt Amerikában eltűnt távoli rokonról hallottam („nem csinált szerencsét” – hallottam az idős rokonoktól), a nagyapám 1915 karácsonyára küldött utolsó képeslapját Doberdóból magam is olvastam. Apám 1937-ben Genovában anyám miatt szállt le az Argentínába induló hajóról, a front elől Bajorországba menekült már a kisded bátyámmal az édesanyám. 1945 nyara már itthon találta őket, és arra már én is emlékszem, hogy 56-ban a ház előtt állt egy teherautó: apám indulni készült, de anyai nagyanyám hatására mégis csak maradtunk. Később is többször szóba jött, hogy apám kiváló autószerelői képességével micsoda üzemünk lehetne már Bajorországban. Oda készült akkor. Én csak később jutottam el a lágymányosi Kismotor- és Gépgyárba a gimnázium alatti politechnika órákon. Porlasztót szerelni akkor igen jól tudtam, de sose mertem, sose kellett. Egy használt öreg Nissan volt 1991-ben az első autóm két Zsiguli/Lada után, amelynek javítására, szerelésére apám már nem vállalkozott. Már túl sok volt benne az elektronika. 1975-ben harminc napos nyugat-németországi kirándulásomon pár napig játszadoztam a gondolattal, hogy arrafelé talán könnyebben boldogulnék marketinges képzettségemmel, sőt orosz tudásommal. Mi azonban mindig itthon maradtunk. Talán a génjeinkbe volt kódolva, hogy „…Itt élned, halnod kell!”

Trianon 100 éves évfordulójához közeledve egyre többet hallunk határon túlra szakadt hazánkfiairól, jóllehet ők nem önszántukból mentek oda, ahol érte őket a történelem. Ők nem csinálták, kapták azt: másoktól, idegenektől (jórészt francia közreműködéssel), a kortársaim már családi örökségbe kapták.

Most, hogy a járványhelyzet miatt már hónapok óta nem jártam egyetemünk székelyföldi tagozatán, és ottani óráimat is itthoni dolgozószobámból tartom, eszembe jutnak olykor gyökereim és saját külhoni tapasztalataim. Egyre jobban hiányoznak azok a tavaszi napok, amelyeket az oktatási elfoglaltságaim miatt már egy évtizede a székelyföldi kis (eredeti székely stílusban felújított) kis házamban töltöttem. Általában március végén mentem, akkor a tél folyamán dermesztően hideggé vált házba a csaknem féléves téliesítés után életet varázsoltam, és elkezdődtek esti beszélgetéseim a kicsi eldugott székely faluban (a Fehér-Nyikó mentén) még élő szomszédokkal. Így és itt ismerkedtem meg Székelyföld elmúlt száz évével, egy számomra addig alig ismert magyar múlt keserű tapasztalataival.

Tavaly őszre már csak 24-en maradtak a 2008-ban még 48 őslakosból. Amikor márciusban érkezni szoktam, már alig vártam, hogy „hazaérjek”. 2020-ban ez eddig elmaradt, és gazdálkodó szomszédom idős édesapjának halálhírét is csak online hallottam. Egyre csak fogy a kicsiny székely falu lakossága, ami annyira eldugott, hogy 1849-ben a Segesvár felé tartok orosz seregek meg sem találták, békén hagyták, legalább ők nem rabolták ki. Nem ily szerencsésen élték át az 1918 és 45 utáni éveket, nagyon is helyet kapott a román titkosszolgálatok térképén. Majd a falu szülötte, a világhírű fül-orr-gégész főorvos, a 2018-ban elhunyt Szentannai Dénes (szembe szomszédom) hozta el hírét Magyarországra. Európából először 2007 után csak az Unió földalapú támogatásai értek el oda. Szerencséjére!…

Edutus diplomaosztó Székelyudvarhelyen, 2016.
(100 évvel korábban Románia Erdély lerohanásával megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát)

Közel negyedszázada, 1997 nyarán merült fel egy szakmai kapcsolatomon keresztül, hogy egy olyan féle felsősoktatási, de gyakorlati üzlet képzést kellene létrehozni Szabadkán is magyar nyelven, mint ami a tatabányai MÜTF-ön folyik. Még azon a nyáron tárgyaltunk Kasza József polgármester úrral is, de ő akkor erősen óvott az akkori jugoszláviai (már talán Kis-Jugoszláviának hívták, mert Szlovénia és Horvátország már független volt) várható politikai helyzettől, és nem léptünk tovább. Mint a későbbi véres és keserű történelmi események igazolták, igaza volt. Trianon szellemének hangja újra hallatott magáról.

A szabadkai lehetőségek meghiúsulása miatt nem volt időm hosszasan sajnálkozni, mert pár héttel később az erdélyi magyar polgármesterek delegációja tett látogatást Tatabányán, és bemutatót szerveztek számukra a MÜTF-ön is. Egy fiatal polgármester, Szász Jenő Székelyudvarhelyről (nem nagyon emlékeztem a városra, pedig egyszer 1981-ben már jártam arra) megkérdezte, hogy nem tudnánk-e egy magyar nyelvű üzleti felsőoktatási képzést indítani Székelyföldön, náluk is. A Délvidékre még a nyáron kidolgozott „exportprojekt” gyakorlatilag készen volt, miért is ne vállalkoztam volna erre is. Az 1997-98-s tanévben gyakorlatilag pár hónapos intenzív előkészületek – tanrendi, engedélyezési, szervezési, helykeresési és felújítási ügyek, a nagyon izgalmas helyi oktatói kiválasztási és hallgatói felvételeztetési folyamatok – után 1998. október 3-án délelőtt lezajlott egyetemünk (akkor még főiskola) első külföldi kihelyezett tagozatának évnyitója. Szívszorító volt szembesülni a nagy összetartás gyors sikereket hozó látványos eredményeivel: székely fiúk és lányok – meg persze a szüleik és tanáraik – énekelték a magyar himnuszt, majd az ünnepély végén a Székely himnuszt (Tatabányán akkoriban a Bányász himnusz volt a Szózat helyett). Nem keseregtünk mi akkor a trianoni igazságtalanság felett, de ez az élmény kellett ahhoz, hogy akkor több munkatársammal együtt megérezzem, hogy igazából mi is a nemzeti összetartozás, és hogy hogyan segíthetünk más körülmények közé került egykori nemzettársainkon.

Még aznap egy szakiskolától bérelt, általunk felújított tanteremben, és a Tatabányáról akkor még vámhatáron keresztül kiszállított használt számítógépjeinkkel felszerelt gépteremben megtartottuk az első órákat. Sok évfolyam, többezer hallgató fordult meg azóta a Székelyudvarhelyen 2001-ben új épületbe költözött, és 2019-től már Székelyudvarhelyi Képzési Központnak nevezett intézményben, amelynek keretei között az Edutus mellett még négy magyarországi egyetem folytatott képzéseket és adott ki diplomákat. Az első MÜTF-ös közgazdász évfolyam védésére 2002 nyarán került sor, és azóta valamennyin részt vettem. Az idén is készülök oda, remélem addig már az időközben jelentősen könnyebbé vált, de most pár hónapja már ideiglenesen lezárt határátkelés ismét lehetséges lesz.

Egyévvel a székelyföldi kezdés után (1999-ben) a felvidéki Csallóközben, Dunaszerdahelyen is elindult a magyar nyelvű képzésünk. Itt 2006-ban tartottuk az utolsó diplomaosztót, mert a hiánypótló magyar nyelvű felsőoktatási képzésünk időközben okafogyottá vált, hiszen a kétezres évek elején a Duna északi oldalán lévő Komárom is megindult az ott is államilag akkreditált magyar nyelvű gazdálkodási képzés az újonnan alapított állami Selye János Egyetemen. Nagy örömöt jelent, hogy azért az első között lehettem, akik a magyar nyelvű közgazdászképzést nappali tagozaton létrehozták, az anyaországból meghonosították a határon túli nagyobb magyar közösségek piacgazdasági felkészítésének és fejlesztése érdekében.

Szabadkára a kezdeti tárgyalás után sajnos nem kellett többet utaznom, de a Tatabánya-Székelyudvarhely közötti 700, és a bányavárostól Dunaszerdahelyig tartó 100 kilométeres távolságot rengetegszer megtettem. Többnyire autóval, Székelyföldre olykor vonattal, és az utóbbi időben egyre többször repülőgéppel is.

Erdélybe igazán az autós utazások az érdekesek. Ilyenkor szembesül az ember azzal, hogy egykor az országhoz tartozó – igaz sokfelé már akkor is idegenajkúak által lakott – területeken át utazik az ember száz kilométereket, majd egyszer csak ismét egy magyarnyelvű szigetre cseppen.

Először érzelmi hullámok, majd egyre több ismeret és gyarapodó tapasztalatok teszik egyre gazdagabbá a vissza-visszatérő utazót, miközben örömmel fedezi fel a gazdasági és infrastrukturális fejlődés nyomait. Mind az észak-erdélyi (Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely), mind a dél-erdélyi (Arad-Temesvár-Déva-Nagyszeben-Segesvár) útvonalon évről-évre és kilométerről-kilométerre végig követtem, és meg is jegyeztem az autópálya és út, valamint a benzinkút- (és kulturált mellékhelyiség) fejlesztéseket és átadásokat. Egy-egy megállással mindig többet tudtam meg a magyar és az erdélyi földrajzról, történelemről, városokról és emberekről.

Idővel a mai Románia földrajzi közepéről, Székelyföld szívéből, Székelyudvarhelyről indítottunk csillagtúráinkat Máramaros, a Keleti-Kárpátok, a Gyilkos tó és Békás szoros, Gyergyó és a Gyimesek, Csíksomlyó, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Brassó megismerésére. Eljutottunk a Kárpátokon túlra is, Moldvába és Dobrudzsába, a Duna-deltába és Konstanzába, a Déli-Kárpátok alatt egészen a Vaskapuig és a Kazán-szorosig. Többnyire a történelem, gyakran a földrajz, olykor Jókai Mór mutatta az utat. Székelyföldön Tamási Áron, a Partiumban Ady, felvidékei kirándulásainkhoz Mikszáth és Márai voltak jó útikalauzaink, akik leírásai már sokszor nem annyire tükröződtek vissza a modern városképekben, de segítettek az emberek és nemzetek megismerésében.

Később – tavaszi és téli hosszú hétvégi programjaink keretében – szisztematikusan bejártuk előbb a Magyar Királyság, később az egész Monarchia területét is. Brünnben, Krakkóban és Lembergben is örömmel fedeztem fel a magyar nyomokat, de Pozsonyban, Selmecbányán, Kassán, Ungváron, Munkácson, Kolozsvárott, Temesváron, Újvidéken és Ruszton sem érzetem magam idegennek, az idegen nyelv dominanciájának ellenére.

Láttam már számos jó- vagy rosszemlékű várat, kastélyt, rengeteg az egyik középkori járvány emlékét idéző pestisoszlopot szobrot, és sok – ilyen-olyan, többé vagy kevésbé művészi értékű – trianoni emlékművet is. A lényeg azonban nem a bronzban és a kőben van, és hiába tudjuk Wass Alberttől, hogy a „Kő marad…”, a gyökereket, a kötődéseket az emberekben és az emberi történetekben lehet megtalálni és talán még megfejteni is. Ezért szeretek ezeken a vidékeken utazgatni, az ezeréves történelem mindig arra emlékeztet, hogy valami közünk mégis csak van egymáshoz.

Nem nosztalgiázok, csak megérteni próbálom az időbeli fejleményeket. Igaz, az se mindig sikerül. Van azonban egy mindig használható módszer: együtt érezni, és éreztetni, hogy számítanak nekem, és is számítok rájuk. Csaknem negyedszázados tapasztalatom alapján, lehet is. Székelyföldön is, a Felvidéken is, és hasonlóan a Dél-vidéken, Kárpátalján, vagy akár a Bánságban. Az is igaz, nem csak magyaroktól kaptam segítséget, hanem idegen ajkú helyiektől is. Mert, hogy mindig is nyitottan közeledtem hozzájuk. És talán ez a kulcsa a megértésnek, a lehetséges (igen is, hiszek benne) együttműködésnek. Természetesen ehhez egyformán kellene beszélnünk – és ehhez kell az összefogás. Nekünk is itthon, nekik is más vidékeken, akár idegennek tűnő, de már gyökeret eresztett környezetben. Az elfogadás és együttműködés a szememben a kulcs. És azért érzem azt, hogy én nem jártam sose „határon túli” magyaroknál, és itthon sem „határon túliakat”, „magyarul is tudó románokat, vagy obuvot vásárolni akaró felvidéki „cseheket” kalauzolok szívesen. Hanem látogatókat, vendégeket (vagy éppen vendéglátókat), embereket. Magyarokat, vagy akár másokat, itt lakókat, vagy másutt lakókat.

Javaslom mindenkinek, hogy törekedjen minél több helyen minél mélyebb emberi, baráti kapcsolatokkal gazdagodni. Magyarokkal, székelyekkel és idegenekkel. Itthon, és a határokon túl is.